|| Chapter 1. ||

Helló mindenki.

Hát igen, itt az ideje jelentkezzünk az első fejezettel. Kicsit megkésve, de meghoztuk. Előre is bocsi mindenkitől, de mind a hárman iskolába járunk. Véleményeket kommentek formájában kérjük szépen közzé tenni. :)

Jó olvasást;

~Ági.

LOUIS

Kicsit ki voltam készülve. A plafont bámultam és nem tudtam mit csinálok rosszul. Mert, hogy valamit tuti, az kétségtelen. Az ágyamon fekve gondolkodtam mélyrehatóan a nem is olyan régen történt dolgokon... Oké, most komolyan. Kell valami megoldást találnom, valami kiskaput, a két dolog között. Szeretnék végre nyugodtan lefeküdni aludni, nem pedig éjszakákat átforgolódni. A gondolatmenetemet az ajtón való kopogás zavarta meg. Szinte azonnal felültem. Mi van most? Ki jött?
- Gyere ha van répád! - szóltam ki gyanakodva, mire az ajtó kinyílt és benne az a lány állt, akit kb. 2 éve nem láttam. Féltem, hogy rossz helyre jött, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Utána megrohamozták az agyamat a kérdések. Mit keres ő itt? Hogyan talált rám? Egyáltalán engem keresett -e?... Ahogy végignézett a szobámon elégedetten elvigyorodott, majd mellém sétált és lecsapta magát az ágyamra. Haja csiklandozta az arcomat. Nem nevettem. Szemem végig rajta tartottam, féltem, hogy baj lehet abból, hogy ő mindennek ellenére -biztonságiak, titoktartás- megtalált minket. Egyáltalán KERESETT is minket, vagy véletlenül?!

ASHLEY

- Lou mondj valamit! - könyörögtem, ráemelve türkiz szemeimet. Hosszú szőke hajamat elrántottam róla, mert érintette a felém eső oldalát, amit nem szerettem volna. Szemei csillogtak ahogy rám nézett. Nem tudtam most mi lesz. A levegőt lassan vettem, szaggatottan. Nem mertem meg sem szólalni, féltem, hogy elküld a fenébe. Nem akartam. Ragaszkodó voltam, ráadásul úgy éreztem ő most nem velem akar lenni.
- Mit keresel itt Ashley? - kérdezte, szeme elkomolyodott. Nyoma sem volt benne a régen látott viháncoló örömnek, annak a mókamesternek akit én ismertem. Előttem egy komoly és rideg ember ült. Akitől nem mellesleg a hideg is kirázott.
- Rise Against koncert. VIP jegyek. Csak szerettem volna átadni, hivatalos vagy rá. Velem. - mondtam magabiztosan, de leintett. Megkövülten ültem mellette. A régi Louis mindig mindenhová velem jött, és a legnagyobb hülyeségekben is együtt voltunk benne, ellenben EZZEL, aki szinte észre sem veszi, hogy miért vagyok itt. Most komolyan gyerekek. Egy Doncaster-i lány mit keresne Londonban?! Ennyire sötét ő sem lehet. Vagy csak én vagyok naiv? Megeshet... De ennyire csak nem...
- Nem szeretem őket. - jelentette ki rezzenéstelen arccal.
- Louis! Tudod, hogy ez nem igaz. És én is. Én csak.. próbálom újra felvenni veled a kapcsolatot, de látom még mindig menekülsz. Miért? Mondj EGY, egyetlen egy okot, hogy miért nem akarsz magad mellett látni és ha igazad van elmegyek. - kértem, szinte sírva. A legjobb barátom most üldöz magától a lehető legmesszebbre.

LOUIS

Mit kellett volna mondanom? Hogy minden rendben?
- Pont azért, mert annyi mindenen mentünk együtt keresztül... - suttogtam magam elé. Nem mertem ránézni, mert tudtam, hogy abból bajom lenne. De nem tehettük ezt egymással. Nem adhattunk magunknak még egy esélyt. Én elmentem, ő ott maradt. Ez így volt fair. Ráadásul közös döntés volt.
- Ashley, hagyj most békén. Mondtam indokot, most kérlek tűnj el! - fújtam, illetve fújtattam ki a bennem lévő levegőt.
- Nem tehetem. Nem azok után, amik történtek. Hagytam, hogy elmenj tőlem, mert naiv voltam azt hinni, hogy semmi nem változik. De már túllátok a naivitásomon. És rajtad is. - közölte velem nyugodt hangon.
Nem újdonság ha azt mondom nem kaptam levegőt attól, amit hozzám vágott. Nem jutott más eszembe, csak egy dalszövegrészlet:

"Láttam, ahogy a világod terhe leereszkedik rád, és most itt az esély, hogy tovább léphess."

Nem hagyhatom újra elsüllyedni. Az nem én lennék. Ígéretet tettem. Akármi történjék én segítő kéz leszek.

ASHLEY

Nem voltak szavak, nem volt beszéd. Minden hallgatott. A sírig tudtam volna így elmerengeni, ha tudom, hogy bátran a vállára hajthatom a fejem, sincs semmi baj. De nem így volt.
Amikor felnézett a szemeimbe, láttam, hogy most lesz mindennek vége. Most fog elküldeni, szóval mély levegőt vettem, és kihúztam magam. Már nem érdekelt, ha meglátja a szemeimben csillogni a könnyeket, mert tudtam, hogy ő már nem egy egyszerű srác Doncasterből. Ő már Louis Tomlinson, a One Direction-ből.
- Sajnálom - ez volt az egyetlen szó amit kiejtett a száján, én pedig csak bólintottam. Felálltam az ágyáról, az ajtóban azonban megtorpantam.
- A nappali asztalon hagyom a jegyeket - jegyeztem meg mosolyogva. Erősebb voltam annál, hogy sírjak. Annál, hogy ELŐTTE sírjak. Mert ki volt ő? Nos, fogalmam sincs.

HARRY

- Hát te? - lepődtem meg Ash láttán. A lány Louis óvódás kori legjobb barátja, ha nem régebbi. Legalábbis Lou mindig ezt mesélte nekem róla. Ezért is aggódtam azonnal, ahogy megláttam a lányt, a legjobb barátom nélkül. Nem viccelek ha azt mondom, mindenhová együtt mentek. Bármi volt, Lou ott volt a lánynak és ez kölcsönös volt. Erre Ashley kecsesen ugyan, de egyedül sétál le a lépcsőnkről és nekem hajszál fogalmam sincs róla mit kellene tegyek ellene.
- Harry, ez a tiétek - nyomott a kezembe egy fehér borítékot melyen gyönyörű kézírással volt ráírva a répaimádó neve. - Most mennem kell. Szia!
Nem tudtam tőle még csak elköszönni sem, mert egyből kirohant az ajtónkon. Óvatosan felbaktattam az emeletre a szobáink felé, de amikor az övéhez értem, nem tudtam mit kéne csináljak. Megpróbáltam benyitni, de az ajtó zárva volt.
- Louis kérlek nyisd ki! Mi történt? - néztem az ajtót, mire az halkan kinyílt és egy zsörtölődő Louis Tomlinson állt a szemeim előtt, talpig felöltözve, ami meglepő, hiszen nem hord zoknit.
- Nem akartam - csuklott el a hangja. Értettem, hogy nehéz erről beszéljen, tehát csak belöktem a nyílászárón, és becsuktam magunk mögött azt.